Legkeresettebb alkotók
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Batthyány Gyula keresett alkotó
    Batthyány Gyula
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Spányik Kornél keresett alkotó
    Spányik Kornél
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Gábor Jenő keresett alkotó
    Gábor Jenő

Boromisza Tibor Tanulmányok

  1. Boromisza Tibor - Őszi szántás
  2. Boromisza Tibor - Szénapiac I.
    1. Boromisza Nagybányán

      Boromisza Tibor a katonatiszti pályát odahagyva, 1903-ban Ferenczy Károly budapesti magániskolájában kezdte művészi pályáját. A következő évben látogatott először Nagybányára, ahová azután minden nyáron visszatért, és amelyet 1909–1914 között állandó lakhelyéül is választott. A nagybányai szabadiskola vezető mesterei: Ferenczy, Thorma és Réti, valamint az új kifejezési formákat kereső-kutató fiatal nemzedék közötti nézetkülönbségek már 1911-ben kiélesedtek. A modernek közé tartozó és még neós társainak egy részétől is elszigetelődő Boromiszát a többszörös félreértések és tettlegességig fajuló események szerencsétlen együttállása miatt kiközösítették, műteremházát Rétiék szögesdrót kerítéssel választották el 1912-ben a jubileumi kiállítás és eseményeinek színhelyeitől. Boromisza első gyűjteményes kiállítására csupán 1914-ben, a művészetpolitikai csatározásoktól mentes budapesti Könyves Kálmán Társulat szalonjában kerülhetett sor, ahol 1909 és 1913 között született műveit mutatta be.

      A japanizmus hatása Boromisza 1912 körüli festészetére

      Művészetének ekkori állásáról maga a festő tudósít egyik, 1912 szeptemberében megjelent írásában: “Az első meglátás benyomása tulajdonképp hangulat. A szín, világítás, formák, vonalak és mozgás harmóniájának egyidőben való meglátása is hangulat. Így érett meg bennem az együvé való, egyszerre meglátott lényeges elemek összefoglalásának az erős, tudatos vágya. Együtt látni a természettel magát az embert, mint annak fontossá vagy lényegtelenné válható részét, ennek a szempontnak tökéletes keresztülvitele egyik legfontosabb jellemvonása a japán művészetnek." A japán művészet említésével Boromisza egyik kulcsát adta 1912 körüli festészetének. Az 1905-6-os párizsi tartózkodása után Nagybányára visszatérő Boromisza művészetében jelentős változás mutatkozik. A naturalista részletgazdagság elhagyásával és a nagy színfoltok dekoratív összehangolásával egy új, sajátos szintézist próbál festményein és rajzain megvalósítani. A természeti élmény valamint az absztrakt szín- és vonalproblémák összeegyeztetésének szándéka szinte önmagától értetődően vezette Boromiszát a buddhista művészet, közelebbről a japán fametszetek vizsgálatára. “Képeinek fölépítése mindinkább elszabadul a valóság megadott térbeli és színbeli vonatkozásaitól egy szerves képforma érdekében." (Hevesy, 1922, 14.) A japán fametszetek hatása legnyilvánvalóbban azokon a sokalakos, mozgalmas életképein mutatható ki, melyeken Boromisza a nagybányai munkások hétköznapjait, az emberi munkát mint a szerves mozgásritmusok kimeríthetetlen tárházát ábrázolta. E képeken a táj és az épületek monumentálissá egyszerűsített formái tökéletes összhangban egészülnek ki az előtérben nyüzsgő, jelzésszerűvé absztrahált figurákkal. Magyarországon, mint Gellér Katalin írja: “A magyarság keleti származásának hangsúlyozása következtében a japán művészet tanulmányozása sajátos, a nyugat-európaitól eltérő szemlélettel fonódott össze." Boromisza nagybányai életképei tökéletesen illeszkednek abba a századfordulótól egyre erősödő folyamatba, mely a jellegzetesen magyar művészet megteremtését tűzte ki elsőrendű feladatául. A magyar népművészet és a távol-keleti őskultúrák motívumkincsének összeolvasztásával létrejött szecessziós építészetünk éppúgy a tipikusan magyar stílus kialakításának igényével lépett föl, mint a japán fametszeteket forrásul használó Boromisza Tibor a festészet területén.

      Szénavásár Nagybányán 1912-ben

      Boromisza a nagybányai szénapiac egy hétköznapi jelenetét választotta témájául itt bemutatott festményén. A kép előterében zajló mozgalmas jelenet mögött a Szent István-torony, a Szentháromság-templom és az ekkor még Lőportoronyként ismert, mai Vértorony zömök tömbje jelenik meg, háttérben a Rozsály hegyének nyugodt hullámvonalakká egyszerűsített vonulatával. A mű dekoratív összhatását a határozott körvonalú formák jól elkülönülő színfoltokban érvényesítik. Boromisza sajátkezű, a vászon hátoldalán lévő felirata szerint ez a téma első számú változata, melyet, az ismert képek alapján még kettő bizonyosan követett. A művész 1914-es gyűjteményes kiállításának katalógusában Szénavásár Nagybányán (1912) c. alkotás feltehetően azonos az itt bemutatott művel.
       

      Feltehetően kiállítva:
      Boromisza Tibor kiállítása, Budapest, Könyves Kálmán Szalon, 1914. január, Kat. sz.: 43. Szénavásár Nagybányán (1912) 300.-

      Irodalom:
      Boromisza Tibor: Följegyzések, Élet és Literatura, 1912. szept. 15. 8-10.
      Hevesy Iván: Boromisza Tibor, Budapest, Amicus, 1922.
      Gellér Katalin: Japanizmus a magyar festészetben és grafikában, Ars Hungarica, 1989/2, 179-190.
      Jurecskó László: Boromisza Tibor, Miskolc, MissionArt, 1996.

       

  3. Boromisza Tibor - Műteremben
    1. Analógiák :
      Boromisza Tibor: Fürdőzők, 1909, magántulajdon
      Czóbel Béla: Fiúaktok, 1907 körül, Janus Pannonius Múzeum, Pécs
      Kernstok Károly: Fához támaszkodó fiúakt, 1911, Magyar Nemzeti Galéria

  4. Boromisza Tibor - Nagybánya télen
    1. A kezdetben Ferenczy Károly budapesti szabadiskolájában, majd a nagybányai művésztelepen tanuló Boromisza 1905 telén érkezett meg Párizsba. Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az ott töltött néhány hónap során az új irányzatok felé nyitott fiatal festők már-már kötelezőnek számító állomásait járta végig: gyakran látogatatta a legmodernebb francia irányzatokat bemutató műkereskedések időszakos tárlatait, beiratkozott a Julian Akadémiáraés szobrászati tanulmányokat folytatott Colarossi magániskolájában.A hazatérését követő egy-két évben dolgozott szűkebb pátriáján, a délvidéki Zentán, Nagybányán és a Balaton környékén, ahol személyesen is megismerkedett a művészetére érezhető hatást gyakorló Rippl-Rónai Józseffel.Az epizódszerű, néhány hétig vagy hónapig tartó letelepedések mellett Nagybánya vidéke vált Boromisza számára végleges, egész életművére ihlető hatást gyakorló helyszínné. Itt házasodott meg, s 1909-ben állandó otthonra talált a Zazar-parti bányavárosban.
      Boromisza agilis, dacosan küzdő emberi karaktere és házassága révén kiépülő társadalmi kapcsolatai miatt hamar a fiatal, neós festők egyik vezéralakjává vált. Harcos hangvételű cikkeket publikált a helyi lapokban, s alig néhány hónap alatt éles, soha fel nem oldódó ellentétbe került az idősebb generáció nagy tekintélyű mestereivel. Vezető szerepét egyre fokozódó sikerei is megalapozták.Meghívták a modern irányzatokat összefogó MIÉNK kiállításaira, nagy feltűnést keltett a frissen létrejött budapesti kiállítóhely, a Művészház tárlatain,melynek vezetőségében is helyet kapott. Művészi karrierje szinte éppenhogy csak elindult, s az 1910 körüli néhány esztendőben megalkottaéletműve legjelentősebb darabjait.
      A most bemutatott, Nagybánya télen című alkotáson egyéni ízű festői nyelvezetté olvadnak össze az impresszionizmust követő irányzatok sajátos stílusjegyei. Boromisza zaklatott, heves természetét hűen tükröző expresszív torzításainake festményen nyoma sincs: csendes harmónia, játékos mesélőkedv dominála vásznon. A fauve festészet intenzív, felfokozott színvilága ugyan tetten érhetőa ruhák és a jellegzetes nagybányai házfalak élénk koloritján,ám e hajladozó - a szecesszió dallamos vonalkultúráját idéző - kontúrokkal körbefogott foltok puhán süppednek bele a halványkék reflexekkel tagolt fehér hó formákat lekerekítő szőnyegébe. Az egyenletes szórt fény eltünteti az árnyékokat, s maradéktalanul érvényesülni hagyja a homogén színfoltok dekoratív ritmusát. Boromisza művészetét jól érezhetően megérintette Gauguin festészete ésa szecesszióra is ható távol-keleti művészet: a kompozíció szerkezete,az összefoglaló, stilizáló formaadás és a mélység illúzióját felváltó hangsúlyos síkszerűség a japán fametszetek világát idézi.
      A Nagybánya télen Boromisza Tibor legértékesebb korszakánakvitathatatlan főműve: a korai magyar modernizmus egyéni hangúalkotójának méretében bár monumentális, festőiségében mégis intimitástés csendes harmóniát sugárzó remekműve.

      Irodalom:
      Jurecskó László: Boromisza Tibor. Miskolc, 1996. Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904-1914. Szerk: Passuth Krisztina, Szücs György. Budapest, 2006. Hátoldalon: A kép hátoldalán a művész sajátkezű felirata: "Sebestyén Jóskának Bp. 1914 jan 30. Boromisza Tibor"

      Reprodukálva:
      Modern Magyar Festészet 1892 - 1919, szerk. Kieselbach Tamás, Budapest, 2003. 589. kép
      MP

  5. Boromisza Tibor - Virágzó fák alatt
    1. A katonai pályán elinduló, de 1902-ben már Ferenczy Károly budapesti festőiskoláját látogató Boromisza Tibor 1904-ben érkezett először Nagybányára. Egy rövidebb római tanulmányút után - a hagyományosnak mondható útvonalon - München érintésével Párizsba utazott, ahol rövid ideig a Julian Akadémián tanult, majd a Colarossi iskolában sajátította el a szobrászat alapfogásait. Az igazán maradandó hatást azonban, az idegenből érkező fiatal festők többségéhez hasonlóan, nem a hivatalos tanulmányok gyakorolták rá, hanem Párizs semmi máshoz nem hasonlítható, művészettel telített atmoszférája. Az Őszi Szalonok és a Függetlenek legendás kiállításai, valamint a műkereskedések minden újra nyitott, a legfrissebb törekvéseket is bemutató tárlatai adták számára a legfontosabb művészi impulzusokat, az igazi vizuális kalandot. "Párizsban dolgoztam, galériákat látogattam. Sokat voltam Durand lakásán, ahol az impresszionisták jellegzetes vásznai halomra hevertek." - írta 1912-es visszaemlékezésében, a korszak legbefolyásosabb műkereskedőjére, Durand-Ruelre utalva. A kortárs francia művészet eredményeiről Boromisza első kézből szerezhetett ismereteket, s mivel 1905 végén érkezett Párizsba, jelen lehetett a modern művészet megszületésének talán legizgalmasabb időszakánál.
      A Virágzó fák alatt című kép 1909-ben készült, Boromisza életművének legnagyobb értékeket termő periódusában. Ekkor már túl volt a tanulóéveken, a római, müncheni és párizsi tanulmányutakon, s végre letelepedve Nagybányán az első kiállítási sikerek is megérkeztek. Az év elején - a nagybányai neós társaság tagjaként - meghívták a korszak rövid életű, de annál jelentősebb művészcsoportjának, a MIÉNK-nek második tárlatára, ahol a kritikusok is felfigyeltek műveire. Olyan alkotások jellemzik ezt a periódust, mint a monumentális hatású Fürdőzők, mely nem csupán saját korában keltett óriási feltűnést, de a 2006-os Magyar Vadak kiállításnak is az egyik kiemelkedő darabja volt.
      Boromisza ekkor készült művein, így a most aukcióra kerülő alkotáson is jól érezhetők azok a nemzetközi, elsősorban francia példák, melyeket frissen kibontakozó alkotói tehetsége egyéni formanyelvé ötvözött. Érdekes kettősség bontakozik ki, mikor megpróbáljuk felkutatni azokat a forrásokat, mintaképeket, melyek a fiatal művész pályakezdésekor determinálták festői stílusát. A témaválasztás és az időtlen, kellemes hangulat lágysága a nabis-k, elsősorban Bonnard és Vuillard képi világát idézik. Nem véletlenül jut eszünkbe az egykor a Kohner-gyűjteményben, ma a Szépművészeti Múzeum álladó tárlatán látható Bonnard-mű, a Nagyanya gyermekkel című kép: a bensőséges érzelmek megjelenítése mellett a kompozíciós módszer és a formakezelés is kapcsolatot teremt a két mű között. Boromisza - Bonnardhoz hasonlóan - teljesen mellőzi az árnyékok alkalmazását, a homogén fény egyenletesen világos tónussal telíti a színeket. A kép síkszerű dekorativitása és az ábrázolt jelenet szokatlan kivágása is a rokonságot erősíti, amely leginkább a formák festői kezelésében, mintás mezőkként való megjelenítésében válik a leglátványosabbá. Bonnard és Vuillard remekműveihez hasonlóan Boromisza is tudatosan kereste azokat a felületeket, melyek mintázata izgalmas vizuális hatást eredményezhet a megfestett vásznon. A ruhák kiválasztása és ábrázolási módja ennek a törekvésének tökéletes illusztrációja.
      Mindezeken túl azonban a Virágzó fák alatt című kép stílusának van egy másik fontos jellegzetessége. Ez pedig minden bizonnyal Boromisza nyughatatlan, harcos mentalitásából, túlzásokra hajló, szó szerint vad emberi karakteréből fakadhatott: a mű felfokozott expresszivitása, a színek ereje és a Van Gogh-képekre annyira jellemző, áramló vonalkötegekből építkező felületkezelés. Utóbbi leginkább a fák törzsein, a zöld különböző árnyalataival megfogalmazott pázsiton és a gyermeket átölelő nő ruháján érhető tetten. Boromisza ezekkel az eszközökkel, valamint az arcok tudatos, darabos megformálásával éri el, hogy képe nem válik egy intim hangulat édeskés, szecessziós ízű illusztrációjává, hanem a van gogh-i életmű hagyományait követő német expresszionisták felfokozott kifejezőerejét idézi fel.

      IRODALOM
      Jurecskó László: Boromisza Tibor Nagybányai korszaka (1904-1914), (Nagybánya Könyvek 5.), Miskolc, MissionArt Galéria, 1996.
      Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904-1914. Szerk: Passuth Krisztina, Szücs György. Budapest, 2006.
      MP
  6. Boromisza Tibor - Tavasz Nagybányán
    1. Kiállítva és reprodukálva:
      Nagybányai festészet. Kieselbach Galéria, Budapest, 1996. március-április (leporellón)
      Magyar vadak Párizstól Nagybányáig (1904-1914). Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2006. március 21 - július 30. katalógus: 82.
      Best of Mű-Terem. Virág Judit Galéria, Budapest, 2007. április 14-28.

      Reprodukálva:
      Modern magyar festészet 1892-1919. Szerk.: Kieselbach Tamás, Budapest, 2003. 769. kép

       

  7. Boromisza Tibor - Felesége (Torday Mária) portréja
    1. Boromisza művészete 1910 körül
      Boromisza Tibor 1909-ben telepedett le Nagybányán. Iványi Grünwald Béla ugyanebben az évben távozik néhány tanítványával Kecskemétre. A vezető mesterek Iványi elhagyott műtermét utalják ki Boromisza számára, hogy ezzel honorálják – egyébiránt lekössék – a fiatal, feltörekvő, már eddig is szép eredményeket elérő művészt. Boromisza ekkor már a neósok vezéregyénisége, akit nemcsak Nagybányán, hanem Budapesten is fokozódó elismerés övez. Rendszeresen meghívást kap a MIÉNK kiállításaira, tagja a Művészház "művészbizottságának", s harcos kritikái jelennek meg a nagybányai sajtóban. Letelepedésének azonban egy másik oka is van. Boromisza az erdélyi városból választ magának feleséget. 1908-ban vezeti oltárhoz jelen képünk modelljét, Torday Imre nagybányai városi tanácsos lányát, Torday Máriát.
      Az 1909-es és 1910-es esztendő a festő életművének talán legkiegyensúlyozottabb időszaka. A keresés éveinek lezárulása, valamint a festő 1911-es "kiközösítése" két olyan évet határol az oeuvre-ben, melyekben legjelentősebb főművei születnek meg, az itt bemutatott portréjával egyetemben.

      A fauve-os portré
      Boromisza feleségét több alkalommal is megörökítette vásznain. Ilyen például az 1909-ben készült Padon ülő nő, mellyel jelen képünket összevetve jól látható a festő stílusának alakulása. Míg az 1909-es alkotáson sűrű vékony ecsetvonásokkal festette meg alakját, egy évvel később már felhagy a kis foltokkal, pöttyökkel, sávokkal való felületkitöltéssel. Bár továbbra is jellemző rá az éles, vastag kontúrok használata – például a kabát modellálásában –, a kontúrok által körülhatárolt részeket nagy, egységes színfoltokkal tölti ki, színei pedig egyre intenzívebbek lesznek. Az arc narancssárga alaptónusát zöld, rózsaszín és lila reflexek tagolják. A keveretlen színek így még jobban kiemelik az amúgy is karakteres női arc vonásait, melyen nem a szépség, hanem a festői expresszió, a belső kifejezőerő hangsúlya dominál. Lehetetlen nem észrevenni a hasonlóságot Matisse és Boromisza arcképei között, ahogy visszaköszön a képen a francia portréinak impulzív, már-már brutális vadsága. Boromisza expanzív temperamentuma messze repíti a képet az objektív valóságtól, melynek egyértelmű célja a matéria, az érzéki testiségen való túlhaladás igénye. Ez Boromisza festészetének egyik legfontosabb belső törvénye, és ez az az igény, mely a festményt nagyvonalúságával, spontán színkezelésével a nagybányai neós festészet kiemelkedő, európai szinttel mérhető alkotásává avatja.

      Egy jellemző téma: a vásár
      Boromisza témaválasztását sokban befolyásolta Rippl-Rónai József festészete. A kaposvári mesterhez hasonlóan Boromiszát is elsősorban a kisvárosi élet szereplőit, a kovács, a bányász, a családtagok, a városi forgalom, különösen a hetivásárok mozgalmas világa foglalkoztatta. Talán legjellemzőbb műveit adják a piaci képek, melyeken 1910-körül Nagybánya, majd kevéssel később Szatmárnémeti vásárai bukkannak fel. Piacképeiről így vall maga a festő: "A mozgás stílusát tanulmányoztam rajtuk. Ehhez járult a hangulatok újból előtörő érzése. ... Az első meglátás benyomása tulajdonképpen hangulat. A szín, világítás, formák, vonalak és mozgás harmóniájának egy időben való meglátása is egy hangulat. Így érett meg bennem az egyűvé váló, egyszerre meglátott lényeges elemek összefoglalásának az erős, öntudatos vágya. Együtt látni magával a természettel az embert, mint annak fontossá vagy lényegtelenné válható részét. Ennek a szempontnak a tökéletes keresztülvitele egyik legfontosabb jellemvonása a japán művészetnek."
      Rippl-Rónai és Boromisza más-más meggondolásból fordult a téma felé. Míg Rippl munkáiban az art-nouveau harmonikus dekoratívizmusa és vonalkultusza dominál, addig Boromisza képét a mozgás, a ritmus, a harsány színkezelés jellemezi. A nagybányai kispiac struktúráját a térbeli konstrukció adja, s nem a Rippl-Rónaira jellemző dekoratív síkszintézis. Ugyanakkor egyfajta előrevetítése is ez a kép Boromisza későbbi stílusának. Tetten érhető benne a festő romantikus alkatából eredő kozmikus életérzésre törő hajlam, mely a kép vibráló, képzeletbeli erőterébe helyezi, és átlényegíti a valóságot.

      Kiállítva:
      A művészház negyedik csoportos kiállítása. Művészház, Budapest, 1911. január, katalógus: 94.

      Reprodukálva:
      Kultúra. 1911. 17–18. 716.
      Modern magyar festészet I. Szerk.: Kieselbach Tamás, Budapest, 2003. 629. kép
      KG

  8. Boromisza Tibor - Templomba menők
    1. "Egy éve múlt most, hogy a ’fiatalok’ impozáns csoportja a modern művészet szenvedélyes szeretetével megnyitotta a Művészház kapuit. Megnyitotta, nemcsak a közönség, hanem – páratlan liberalizmussal – minden tehetség előtt is, amely eddig a hivatalos kiállítások termeiből kiszorult, vagy, ha nehéz küzdelem után mégis megnyerte a tekintélyes jury elismerését – érvényesülni nem tudott." – olvashatjuk Cserna Andor sorait 1911-ből. Írása a Művészház színvonalas és minden újító törekvésre nyitott folyóirata, az Aurora hasábjain látott napvilágot.

      A Művészház megnyitása után hamarosan, az államilag támogatott művészetnek és művészeknek helyet adó Műcsarnokkal szembenálló "Ellenszalon"-ként vált ismertté. 1912-ben Boromisza művésztanácsi tag lett az intézményben. 1906-7-ben a nagybányai iskolában, 1908-tól viszont szintén Nagybányán, de az iskolától már függetlenedve dolgozik.

      Művészi fejlődésének döntő fordulatát 1906-7-ben festett képei mutatják. Elfordul a részletező, objektivitásra törekvő naturalizmustól, hogy nagy színfoltok dekoratív összehangolásával próbáljon  új festői szintézist teremteni. Ehhez nagymértékben járult hozzá Czóbel Bélának 1906-ban, Párizsból Nagybányára érkezése, aki valóságos forradalmat idézett elő a művésztelepen a legfrissebb újdonság erejével ható alkotásaival. Boromisza Templomba menők című kompozícióján a leegyszerűsített formákat hangsúlyos kontúrozással elválasztott dekoratív színfoltokkal jeleníti meg. Az erőteljes színkontrasztokkal elevenné tett jeleneten nagybányai parasztok, szekéren ülő csoportját vetíti a kép síkjára. A többszörös takarásban ábrázolt társaság ilyen közeli nézőpontú bemutatása Boromisza számára a dekoratív síkfestészet irányában való kísérletezés eszköze. Az ornamentumokká egyszerűsített formákkal alakított kompozíció akár szőnyegtervként is felfogható volta, Vaszary János ilyen jellegű munkáival rokonítja a művet. Boromisza ezirányú haladására ösztönző hatással lehetett a Nemzeti Szalonban, 1907 májusában bemutatott francia posztimpresszionista tárlat, amelyen Paul Gauguin művei kiemelt számban és elhelyezésben kerültek a közönség elé. Egy Gauguin-festményről készült másolata ismert is 1909-ből (Jurecskó 221.).

      Boromisza 1907-8-ban több helyszínen is dolgozik, Zentán, Nagybányán és a Balaton melletti Kőröshegyen. A Balaton környékén őt ért hatásokról 1912-es Följegyzések című írásában olvashatóak a következő sorok:  "Itt láttam, hogy teljesen tarthatatlan a fény, vagy árnyék oly célból való fokozása, hogy ezáltal az egyik vagy a másik intenzívebbé legyen. És itt láttam, hogy erősebb megvilágítás kedvéért élessé, keménnyé lefokozott árnyék tulajdonképpen természeti képtelenség. Minden oda mutatott, hogy egész palettámat egy pár színoktávval feljebb kell fokozni." Mivel Templomba menők című művét sem 1907 júniusában, a Fiatal modern magyar festők Ifjuság c. kiállításán, sem pedig a MIÉNK első, 1908 januári tárlatán nem mutatta be, és 1908 nyarához köthető fenti sorai idejétől már más művészi problémák foglalkoztatják, így a festmény valószínűleg 1908 tavaszán készülhetett. Boromisza ekkor Zentán tartózkodik. A háttérben frissen zöldülő fű élénk színfoltja és a vastag ruhába öltözött alakok is tavaszi időpontra utaló tényezők. Boromisza itt még él az arcokon játszó intenzív fényhatások és az árnyékos részek egymást kiemelő, kihangsúlyozó eszközével. A műalkotás 1910-ben, mint a Művészház évi tagilletménye lett kisorsolva.

      Irodalom:
      Boromisza Tibor: Följegyzések. (Nagybánya, 1912.szept.10.) Élet és Literatúra,  Kassa-Budapest, 1912.szept.15. 8. (közli Jurecskó 1996. 33.)
      Hevesy Iván: Boromisza Tibor. Amicus, Budapest, 1922.
      Jurecskó László: Boromisza Tibor nagybányai korszaka (1904–1914).  Nagybánya Könyvek 5. MissionArt Galéria, Miskolc, 1996.

       

       

  9. Boromisza Tibor - Kalapos nő parkban (Cinterem Nagybányán)
    1. A kezdetben Ferenczy Károly budapesti szabadiskolájában, majd a nagybányai művésztelepen tanuló Boromisza Tibor 1905 telén érkezett meg a századelő fiatal művészeinek szinte kötelező zarándokhelyére, Párizsba. Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy az ott töltött néhány hónap során szorgalmasan látogatatta a legmodernebb francia irányzatokat bemutató műkereskedések időszakos tárlatait, beiratkozott a Julian Akadémiára és szobrászati tanulmányokat folytatott a Colarossi magániskolában. A hazatérését követő egy-két évben dolgozott szűkebb pátriáján, a délvidéki Zentán, valamint Nagybányán és a Balaton környékén, ahol személyesen is megismerkedett a művészetére érezhető hatást gyakorló Rippl-Rónai Józseffel. Az epizódszerű, néhány hétig vagy hónapig tartó közjátékok után végül hosszú évekre Nagybánya vidéke vált Boromisza számára döntő, egész életművére ihlető hatást gyakorló helyszínné.

      A kisvárosi polgárság idilli hétköznapjai, a „boldog békeidők” időtlen nyugalma bontakozik ki Boromisza festményén: a lombok között átszűrődő napfény remegő foltjai szemet gyönyörködtető színkavalkáddá változtatják a csendes békével telített természeti látványt, az egyszerű, gondtalan létezés örökkévalónak tűnő kulisszáit. Az egymást keresztező, vagy éppen azonos irányba „áramló” ecsetvonások vibráló szövedéke, a fénnyel telített színek dekoratív ereje, valamint az itt-ott előbukkanó kék kontúrok és a lokálszíneket „átfestő”, formákat megbontó reflexek oldott áradása a francia posztimpresszionista művészek alkotásait idézik. Boromisza leleményesen ismétli meg a kalapot díszítő kendő élénk cinóbervörösét a távolodó alak szoknyáján, mellyel észrevétlenül összeköti az elő- és középteret, valamint a főszereplő pillantását követve finoman vezeti a festmény nézőjének tekintetét a képtér mélyebb rétegei felé.

      Boromisza most vizsgált alkotása az életmű egyik legdekoratívabb, legszerethetőbb darabja: idilli pillanatfelvétel a száz évvel ezelőtti Nagybánya gondtalan hétköznapjairól.

      Irodalom

      Hevesy Iván: Boromisza Tibor, Budapest, Amicus, 1922.Jurecskó László: Boromisza Tibor Nagybányai korszaka (1904-1914), (Nagybánya Könyvek 5.), Miskolc, MissionArt Galéria, 1996.Jurecskó László - Török Katalin: Boromisza Tibor. Szentedre, Művészet Malom, 2012.

  10. Boromisza Tibor - Margitszigeti nyárfák
    1. \n

       

      Nap mint reflektor

      „Engem különösen érdekel most a japán dekoratív stílus, azt szűröm át az összes modern festészeti irányokon. Különösen érdekelnek a fényproblémák. Újabb képeimen a Napot nagy reflektornak fogom fel, a levegőt pedig testnek, amelyen át a Nap fénye közlődik. Geometriai alakzatok jönnek ily módon létre, amelyeknek megfestésével jobban tudom éreztetni a fényhatást. A levegő testesítésének nevezném ezt a felfogást” – mondta tollba az őt éppen foglalkoztató művészeti problémákat Boromisza Tibor a Magyarország című hírlap főszerkesztőjének, Földi Mihály barátjának 1921-ben. Egészen pontosan ráillik ez a leírás a következő esztendőben, a Margitszigeten készült – most árverésre bocsájtott – képre, Boromisza modern tájképfestői korszakának egyik főművére.

      A zöld ívekből összerakott levelekkel felöltöztetett nyárfák a dunai áradásoktól egyenesre gyalult kopár-bokros szigetcsúcson magasodnak. A háttérben a budai hegyek sziluettjei tűnnek fel, alul lilává nemesített impresszionisztikus árnyak, felül pedig a fehér felhőket áttörő, geometrikus sávokat rajzoló fénycsóvák. Elegáns, modern dinamizmussal telített festői fénymotívum, amely ugyanúgy megjelenik a rézkarcoló nemzedék, illetve az „árkádiai” művészek korabeli munkáiban (Aba-Nováktól Szőnyi Istvánig), mint a német expresszionistáknál vagy az orfikus kubistáknál.

      Bohémtanya a szigeten

      Hogy mit keresett a fiatal, „neós” („magyar vad”) festőgeneráció egyik alapembere, a nagybányai főbíró lányát feleségül vevő Boromisza Tibor az első világháború után a Margitszigeten? Nagybányát megtépázták a belső harcok, feleségétől elvált, a politika meghurcolta előbb Dunavecsén kóborolt, majd két évre kikötött a budapesti Margitszigeten.

      Bármennyire is különös, a szigetet korábban nem fedezték fel maguknak a festők. A szépírók már ekkor rég idejártak: Arany János hat éven keresztül töltötte itt a nyarakat, Bródy Sándor 1906-ban költözött ki, Szép Ernő évekig volt a sziget lakója. Költők, újságírók, színészek és zenészek hódoltak itt a hotelben töltött, nagyvilági életformának. A többség a Margitsziget északi csücskén, a Kisszállóban telepedett meg. Erre a bohémtanyára költözött be 1921-ben Boromisza Tibor, az előző évben érkezett Tipary Dezső festőművész után. Mindketten – írja Boromisza monográfusa, Török Katalin – család nélkül, megtépázott anyagi helyzetben választották otthonul ezt a gondozott parkkal körülvett, családias bohémtanyát. Ők fedezték fel a különleges adottságú szigetet a magyar festészet számára!

      Egy buddhista a Kisszállóban

      A Magyarország főszerkesztője le is jegyezte a festő szállodai körülményeit 1921 novemberében megjelent cikkében:

      „teljesen elvonulva minden társadalmi és művészeti élettől (…) csöndes magányában él (…) a Kisszállóban, az első emeletnek egy világos szobájában, melynek ablakaiból a sziget őszi fáira nyílik a pillantás (…) Hatalmas, erőteljes külsejű férfi Boromisza Tibor (…) Mikor beszélni kezd és szigorúan konok meggyőződését kezdi fejtegetni, hangja majdnem szenvedélyessé válik. De megint nyugodt és szinte harmonikus lesz, amikor a szekrény tetejéről leveszi vásznait. A kis szoba lassanként megtelik festményekkel, vakító színeik új fényt, új díszt adnak a szobának, egyszerre érezzük, hogy a kopott kis hotelszobában a művészet világában járunk (…).”

      A festmények közül jó pár átkerült a neves kritikus, Kárpáti Aurél szomszédos szobájába, akinek kollégája és lakótársa, Hunyady Sándor Családi album című önéletrajzi kötetében úgy emlékezett vissza a „tatárkülsejű” Boromiszára, mint egy „pogány vallás szertartásvezető fiatal papjára”. A festőt a fény természete ekkor már rég nem csak a plein air miatt foglalkoztatta a politikai szerepvállalása miatt röviden bebörtönzött művész 1920-ban intenzíven ismerkedett a buddhizmussal. Ahogy a szenvedésről festett, lappangó, allegorikus képének (Szimbólum, 1920) a hátára írta önmagáról és orvosbarátjáról: „nagy belső megvilágosodás gyúlt fel bennünk.”

      Lüktető ritmus

      Boromisza nem sokáig volt kénytelen remeteként élni a margitszigeti Kisszállóban. 1922 októberében már gyűjteményes kiállítással mutatkozhatott be a Váci utcai Helikon kiállítótermében, Medgyessy Ferenc társaságában. Itt szerepelt a Margitszigeti nyárfák is, a 22-es tételszám alatt. A festményt azonosította Török Katalin a legfrissebb katalógusban. (Dr. Török Katalin–Jurecskó László: Boromisza Tibor 1880–1960, MűvészetMalom, Szentendre, 2012.) A sikeres tárlattal egy időben, 1922-ben jelent meg Hevesy Iván „kismonográfiája” a festőről az Amicus kiadásában, benne a most aukcióra kerülő tájkép fekete-fehér reprodukciója. A kiállításról írta a neves műkritikus, Kállay Ernő a következőket a Nemzeti Újság hasábjain:

      „Boromiszát nagyon nehéz volna akármelyik modern festészeti irányba besorolni. Amint képein látható, csaknem minden irány és minden stílus értékes eredményeiből válogat (…) Alapjában impresszionista, de impresszióit monumentalitást kereső stilizálással adja. Minden képének megvan a maga határozott lüktető ritmusa. Különösen szépek rendkívül frissen ható tájképei, a margitszigeti képek.”

      Boromisza a Margitszigeten megismerkedett második feleségével, az érsekújvári Holota Évával. Nem sokkal a festmény megszületése után már Szentendrén folytatták közös életüket, épp arrafelé, amerre a festő az északi szigetcsúcsról kikémlelt – a nyárfák törzse közül – 1922 napsütötte nyarán.

      Rieder Gábor

      \n
      \n \n \n \n

      Reprodukálva

      \n

      Reprodukálva:- Hevesy Iván: Boromisza Tibor, Amicus, Budapest, 1922. (27. o.) - Boromisza Tibor (1880-1960), szerk.: dr. Török Katalin, Szentendre, 2012. (78. kép)

      \n \n \n \n

  11. Boromisza Tibor - Önarckép
    1. Kiállítva és reprodukálva:
      Hungarian Masterworks.
      Selected work from the collection of Jill A. Wiltse and H. Kirk Brown III. From Impressionism to Modernism at The Project Space of Charlotte Jackson Fine Art Inc., Santa Fe, New Mexico, 2008. katalógus: szám nélkül

  12. Boromisza Tibor - Vásárosok a Zazarnál
    1. Boromisza Tibor 1903-ban Ferenczy Károly budapesti magániskolájában tanul, majd mestere tanácsára 1904-ben látogat először Nagybányára. 1909-ig minden nyáron hosszabb-rövidebb időt Nagybányán tölt, majd ez évtől 1914-ig oda is költözik. A nagybányai festőtársaságon belüli egyre éleződő nézetkülönbségek 1911-ben nyílt szakítássá fajulnak, ami Boromisza teljes kiközösítéséhez vezet a Réti István-féle ún. “hivatalos nagybányai festészet" államilag is támogatott kereteiből. Műteremházát Rétiék szögesdróttal szigetelik el a többiekétől ! Tervezett gyűjteményes kiállításaira 1910-ben és 1913-ban különböző okok miatt nem kerül sor.Közben 1912-ben a budapesti Művészház Egyesület művésztanácsi tagjává választják, de gyűjteményes kiállítását itt sem rendezik meg.

      Az 1909–1913 évek közötti festői termését 1914-ben a minden művészetpolitikai és egyéb klikkesedéstől mentes budapesti Könyves Kálmán Szalon mutatja be önálló kiállítás keretén belül.

      Boromisza festészetében 1911-től az erősen síkszerű, dekoratív, fauve-os festésmódot egy látványorientáltabb, plasztikus hatású, visszafogottabb szinezésű, de továbbra is stilizált látásmód váltja fel. 1914-es kiállításának katalógusában képeinek saját maga ad “beszélő-mesélő"címeket, amelyek az impresszionisztikus felfogás mellett a természet szinte panteisztikus csodálatát közvetítik a nézők-olvasók felé (“Gyalogösvény két patak között harmatos nyári napkeltén"; “Megvillanó napfoltok egy vásári csoporton kora tavasszal" stb.) Ambrózy Ágoston így ír képeiről még 1912-ben : “Abszolút festészet, mert abszolút elsődleges festészeti elemekkel – színnel, formával, vonalakkal – operál, a természet talajára csak azért állva, mert a levegőben nem függhet. … A vérbeli művész ecsetje intuitív erővel kontúrozza egységes foltokba a leglényegesebb mozzanatokat. A természetszemléletnek ezt a művészi tökéletesítését stilizálásnak hívják."

      1912-től egyre gyakoribbak festészetében az olyan “életképek", amelyeken az ember, az ember által épített környezet és a természeti táj szoros összhangba kerülve keltik a teljesség benyomását. A Boromiszára is ható japanizmus, pontosabban a japán művészet fametszetek által terjedő hatása nem a speciális keleti perspektíva használatában megnyilvánuló formalizmusként, hanem az előbb említett három főbb képépítő elem egyenértékűsítésével jelentkezik festészetében. Szemléletbeli azonosulás ez a természettel szorosabb összhangot kereső keleti művészettel.

      Itt tárgyalt műve is ezek közé tartozik. 1914-es kiállításának katalógusában a 42. tételszám alatt kerül bemutatásra “Vásári tömeg esős időben" című képe 200 Koronás áron, 1912-es dátummal. Az eredendően mozgalmas csoportjelenet Boromiszánál statikus jelleget ölt, szintén a keleti művészeti szemlélettől indíttatva, alapélményként az állandóság érzetét keltve. Festészetében újdonságként 1912-ben a kontúrok közé szorított felületeken megjelennek egyazon szín egymástól eltérő tónusfokozatai is. Művészetének ekkori állásáról maga a festő tudósít 1912 szeptemberében, vagyis a kép elkészültének idején : “Az első meglátás benyomása tulajdonképp hangulat. A szín, világítás, formák, vonalak és mozgás harmóniájának egyidőben való meglátása is hangulat. Így érett meg bennem az együvé való, egyszerre meglátott lényeges elemek összefoglalásának az erős, tudatos vágya. Együtt látni a természettel magát az embert, mint annak fontossá vagy lényegtelenné válható részét, ennek a szempontnak tökéletes keresztülvitele egyik legfontosabb jellemvonása a japán művészetnek."

      A mű hátoldalán lévő felirat 1914-es dátuma csak a kiállítás idejének és a vásárló vagy megajándékozott személynek szóló gesztus dátumaként értékelhető, mivel a katalógus tanusága szerint már 1912-ben, címe szerint pedig tovább szűkíthetően ez év őszén készen volt. Ezt támasztja alá az 1912-ben készült több más művével való stíluskritikai összevetés is. (lásd. Jurecskó László 1996-os Boromisza-monográfiájának XVII. színes táblája : “Vásárosok a Zazarnál"1912., valamint 12. fekete-fehér kép : “Szénavásár Nagybányán" 1912.)

      Boromiszát 1913-ban már az irányított–beeső fény és a vetett árnyék problematikája foglalkoztatta. Ennek nyomai az itt tárgyalt festményén még nem lelhetőek fel.

      Felhasznált irodalom :
      Ambrózy Ágoston : Boromisza Tibor. Élet és Literatúra,  1912. szept. 15. 1-4.o.
      Boromisza Tibor : Följegyzések (Nagybánya, 1912.szept.10.). Élet és Literatúra, 1912. szept. 15. 8.o.
      Boromisza Tibor Kiállítása a Könyves Kálmán Társulat Szalonjában 1914. január havában.

      Kiállítási katalógus.
      Hevesy Iván : Boromisza Tibor. Amicus kiadás, Budapest, 1922.
      Jurecskó László : Boromisza Tibor nagybányai korszaka (1904–1914). Nagybánya Könyvek 5.
      MissionArt Galéria, Miskolc, 1996.
      Kieselbach Galéria Téli Képaukció 1997. december.
      RA

  13. Boromisza Tibor - Hölgy, napfényes padon
    1. Boromisza Tibor a kereső-kutató művészek közé tartozott. Életműve - nyughatatlan szellemének lenyomata - újabb és újabb eszmék, eszmények impresszióit tükrözi. Pályakezdése, Nagybánya ás Párizs levegője ugyan mindvégig meghatározta festői stílusát, de az I. világháború után egyre inkább a nagy téma keresése foglalkoztatta. A karakteresen magyar festészet megteremtésének igézetében bejárta az egész országot, hosszabb-rövidebb időt töltött a Balatonnál, Göcsejben, az Ormánságban, Szentendrén és a Hortobágyon is. Mindig az aktuális problémákra koncentrált, kiállításain legfrissebb műveit mutatta be, így történhetett meg, hogy nagybányai indulása, a neós mozgalomban betöltött vezető szerepe háttérbe szorult. Bár emlékmúzeuma ma Szentendrén található, s festészetének nagyobbik hányadát a magyar földnek szentelte, korai művének elemzése előtt érdemes emlékezetünkbe idézni 1908-ban papírra vetett sorait: "A XX. század vívmánya a plein air (szabadban való festés) oly óriási lépés, mint a technika terén a gőz, villany gyors egymásutánja. A franciák érdeme, kik szabadban keresték és találták föl a színek ragyogó üde igazságait. Ez a naturalisztikus törekvés diadala volt. Lekerültek a falakról az óriási csata és egyéb képek, a maguk sablonos, fárasztó, sokszor ijesztő méreteivel s helyüket kis intim dolgok a természet, az élet, a mozgás apró impressziói foglalták el. Oly képek, amelyek a mi életünkből, környezetünkből hozzánk beszélnek." (Jurecskó, 1996, 119.) A Padon ülő nő egyértelműen franciás ízű festmény, a magyar "neoimpresszionizmus" egyik kiemelkedő alkotása. A szakirodalom többnyire inkább posztimpresszionizmusról beszél, de maga Boromisza - a korabeli szóhasználatnak megfelelően - a stilizálás, a "neoimpresszió" fontosságát hangsúlyozza a festészetben. Jó plein air festőhöz illően ragaszkodik ugyan a látvány, a natúra ábrázolásához, mégis a stílust, a színek és vonalak szabad formálását becsüli a legtöbbre. Mint írja egyik első "teoretikus" tárcájában: "Naturalizmusból kell kiindulni és stílusban kell végződnie minden igaz művészi törekvésnek." (Jurecskó, 1996, 117.). Boromisza pályája elején ugyanolyan intenzitással kereste az "igaz" stílust, mint a későbbiekben az "igaz" témát. Ferenczy Károly tanítványaként és a Nagybányai Festőiskola növendékeként 1905-ben Párizst is megjárta, de ekkor még inkább a mintázás és rajzkészségének javítása foglalkoztatta, s nem törődött a legújabb irányzatokkal. Először számára is Czóbel Nagybányán bemutatott fauve képei hathattak revelációként, s a nagy francia mesterek műveivel valószínűleg csak egy évvel később, 1907-ben Budapesten szembesült. A következő évben viszont már ugyanolyan színvonalas posztimpresszionista képeket festett, mint a Matisse-nál tanuló Perlrott Csaba Vilmos, vagy Bornemisza Géza, 1909-es Fürdőzők-je pedig már bármelyik korabeli párizsi Őszi Szalonon megállta volna a helyét. Mivel az 1909-es Fürdőzők témájában és technikájában egyaránt bátran összevethető Matisse egy korábbi remekművével, a Signac hatása alatt, pointilista felfogásban festett, 1904-es Gyönyör - Pompa - Csend-el, talán nem túl nagy merészség a Padon ülő nő kapcsán két másik Matisse művet emlegetni, a Kalapos hölgy-et és a Zöld vonal címen ismertté vált Madame Matisse portrét. Nemcsak azért, mert Boromisza is feleségét festette meg, hanem a ragyogó színekkel megfestett virágos kalap, illetve a női arcon markánsan elhelyezett zöld reflexek okán. Boromisza ugyan kevésbé erős színeket használ, de képének stilizáltsága és dekorativitása igen erőteljes. Festői eszközökkel, a rá ekkoriban jellemző vonalas festékpászmákkal dekoratív háttérré varázsolja a padot, a földet, a falakat és a lugast, felesége alakját pedig finom kék kontúrokkal emeli ki, ami által műve nemcsak a Fauve-ok remekműveivel vethető össze, hanem a francia szecesszió reminiszcenciáit is magában hordozza.

      Irodalom:
      Hevesy Iván: Boromisza Tibor, Budapest, 1922
      Szíj Béla: Boromisza Tibor, Művészet, 1962/2
      Losonci Miklós: Boromisza Tibor festői életműve, Studia Comitatensia 10, Szentendre, 1982
      Jurecskó László: Boromisza Tibor nagybányai korszaka,
      in: Nagybánya. Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig, Miskolc, 1992
      Jurecskó László: Boromisza Tibor, Miskolc, 1996

      Analógia:
      Boromisza Tibor: Bálint József arcképe, 1909.
      Reprodukálva: Jurecskó, 1996, 196.
      Henri Matisse: A zöld vonal (Madame Matisse), 1905. vagy
      Henri Matisse: Kalapos hölgy, 1905.
      Reprodukálva: nagyobb Matisse-albumokban